Köszöntelek itt nálam, a gondolataim között!

Vannak olyan idézetek, melyek csak átrepülnek gondolatainkon, vannak, melyek vissza-vissza térnek és van olyan is, ami mélyen gyökeret ver bennünk, elgondolkodtat, egy különös rejtett mélységet érint meg bennünk. Nem hiszek a véletlenekben. Egy-egy gondolat, nem véletlenül talál pont ránk. Legtöbbször örömmel átolvassuk, még talán fel is kiáltunk magunkban, hogy "De jó!", aztán hagyjuk tovább repülni... Néha önigazolásként érkeznek, utat mutatva, vagy a tovább lépés reményét hordozzák soraikban. Adott élethelyzetünkhöz, sorshelyzetünkhöz érkező gondolatok, főként negatív állapotunkban, vagy amikor nagy mélységek megélésre vagyunk nyitottak, túljutva az agyunkon, a megértésen, eljuthatnak a szívünkig. Ott kinyílva adnak helyet a valódi megértésnek, megélésnek. Fontos, hogy merjünk tovább gondolni, hogy helyet kapjunk a gondolatban, mert különben a ránk talált sorok csak védelmi bástyaként működnek, nem lehetőséget adva a feldolgozásra, megértésre... Az életünk folyton változó pillanatok sorozata, amelyek olyanok, mint a gondolataink: hol pozitívak, hol negatívak. S bár az emberi természet része, hogy szeretünk elidőzni ezeknél, mint oly sok ösztönös késztetés, ez is értelmetlen. Nem érdemes hagyni, hogy egyetlen gondolat is megszállva tartsa az elménket, mert a gondolatok jönnek-mennek, akár a vendégek vagy az érdekbarátok. Alig érkeznek meg, máris elhagyhatnak, és akármilyen hosszú időbe telik megjönniük, végül úgyis elillannak. A pillanataink értékesek, akár hosszúra nyúlnak, akár elmúlnak egy szemvillanás alatt, hisz oly sok mindent tehetnek: megváltoztathatják a gondolkodásunkat, megmenthetik az életünket - és még az igaz szerelemmel is megajándékozhatnak.

Szomorúság....

Ne hessegesd el a szomorúságot. Oktalanul jön; talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. (…) Először is, az örömök, melyek eltűntek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezz csak… Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értek volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben. Egyszerre emberebbnek érzed magad.

Boldogság,múlt,álom

A boldogsághoz csak egypár mondatot kell meggyőződéssel kimondani - de e mögött a pár mondat mögött rengeteg, kőkemény, átdolgozott óra van. Sok-sok fájdalommal, akár sírással.A kiejtett szó és a leírt szó között bámulatos szakadék tátong. A mondatot ki lehet forgatni úgy, hogy pontosan az ellenkezőjét jelentse az eredeti értelmének.De sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy a jelenben kell élni, és felesleges a múlttal foglalkozni! Amikor valaki azt mondja, hogy értelmetlen a múlttal foglalkozni, hiszen azt már nem lehet megváltoztatni, nagy precizitással fejezi ki, hogy azt gondolja: az segítene rajta, ha a múltat megváltoztathatná. Azt hiszi, a múlttal kapcsolatos egyetlen lehetősége az volna, ha azt meg nem történtté tehetné vagy átírhatná, és mivel ez lehetetlen, nincs dolga ezzel. A sejtjeink azonban őrzik a múltunkat, így az hatást gyakorol a jelenünkre. Ezért éppen annyira érdemes a múlttal foglalkozni, azt földolgozni, elrendezni, amennyire a jelen szempontjából szükségünk van rá. A múltat pontosan azért kell helyére tenni, hogy a jelenben élhessünk.Amikor az ember mindenfélét képzel és tervez, álmodik és remél - ez a várakozás jó része. Milyen lesz? (...) Hogyan lesz? Néha megálmodjuk! (...) Ezért nehéz az álmok üzenetét megfejteni, mert nem csak a múltunk és a jelenünk, de gyakran a jövőnk is üzen. Néha bizony belenézünk életfilmünk következő, még nem megélt jelenetébe... Várakozni egy ideig jó. De amikor várunk, várunk, és hiába - az már nem. Ha például a fenti mondatot így írom: "Várunk, várunk, várunk, várunk, várunk... várunk és várunk és várunk és várunk..." eluntad volna. Szemed már a harmadik "várunk"-at is türelmetlenül átugorja; mintha egy hibás hanglemez forogna, ugyanazt az ismétlődő hangot hallanád, és ha nem történik valami, vagyis ha megáll az életed, s nem bomlik ki előtted, amit a jövőd rejt... az már nyugtalanító, sőt kifejezetten kellemetlen. Ha meghal az idő, meghal a hit és a reménység is, s megjelenik az embernek az a sötét és halálszagú ősélménye, hogy amit vár, soha nem jön el! Soha. Az ígéret nem teljesedik be.

Jó így..

Jó így, csak lenni, és nézni a fákat, 

Érezni a kort mely mindent áthat, 

Titkaim tudói csak ti vagytok velem, 

Lángoló vágyam, egy erdőnek teher, 

Eltűnik a gond, mint szivarfüst kékje, 

Karikája útban az égre, 

Itt a fáknak, köszönöm: Végre.

Barátság

Érintsd meg a lelkem még egyszer, Érintsd meg, és aztán engedj el! 

Én is őrzöm arcomat, sajátodat te is félted. De barátságunk csillagidőt ígér.